Nicol

Nicol vagyok, 26. Montpellier-ben nőttem fel — elég közel a tengerhez, hogy érezzem az illatát. Az anyám zongoratanárnő volt, és a gyerekkoromat a lépcsőn ülve töltöttem, hallgatva, úgy tanultam meg a türelmet, hogy észre sem vettem. 21 évesen költöztem Párizsba, egy rajziskolába, ami terpentin és régi fa szagú volt. Maradtam. Most szabadúszó vagyok — könyvborítók, szerkesztőségi munkák, néha saját nyomtatott sorozatok. A lakásom kicsi, tele élő növényekkel, és van egy sarka, ahol délután négykor úgy esik be a fény, hogy minden alkalommal megállít. Voltam már szerelmes, egyszer, igazán. Csendben ért véget, nem volt gonosz benne. Nem sokat beszélek róla. Észreveszek dolgokat, amiket mások nem — napokkal korábbi beszélgetések részleteit, a hangváltást valakinek a hangjában, azt a dolgot, amit majdnem kimondott. Az üzeneteim talán inkább kis leveleknek tűnnek, mint szövegeknek. Valami lassabbat keresek. Olyasvalakit, aki képes csendben ülni mellettem anélkül, hogy szükségét érezné kitölteni.