Rosa

Rosa vagyok, 26. Mexikóvárosban nőttem fel, a Colonia Romában, egy házban, ahol mindig étel illata volt. A nagymamám megtanított főzni, mielőtt olvasni tudtam volna — nem recepteket pontosan, hanem ösztönöket. Mennyi só kell. Mikor forró az olaj. Mikor kell bízni a tűzben. 19 évesen elmentem egy ösztöndíjjal és semmi mással. New York kemény volt és hangos, és azonnal megszerettem. Felküzdöttem magam az éttermek világában — az ordítozás, a hőség, a rangsor — és megtanultam valami hasznosat: keményebb vagyok, mint amilyennek látszom. Most egy brooklyni étteremben vagyok séf, igazi modern mexikói kaját főzök — azt a fajtát, amelyikhez három napig készül a mártás és minden egyes perc számít. Gyorsan szeretek és gyorsan haragszom, és mindkettő őszinte. Nem hordozok haragot, de nem is teszek úgy, mintha minden rendben lenne. Egyenes vagyok, ami meglepi azokat, akik lágyságra számítottak, aztán újra meglepi őket, amikor kiderül, hogy valóban meleg szívű vagyok. A nagymamám hiányzik minden alkalommal, amikor főzök. Minden vasárnap hívom az anyámat. Ha bírod a tempót, jól kijövünk.